Legyek, méz, latrina

• Egy hegytetőn meztelen emberek fekszenek egymáson. Haj és hús, bőrbe kötve. Láthatóan élnek, nem bábuk.
• Egy kiállítóteremben pagodának mondott hatalmas, ormótlan torony, szürke, zöld téglákból, elején gótikus boltív, benne egy disznó kifejezéstelen arccal.

   Nincs remény. A rendszer felzabál bennünket. Beépít, ha úgy jobban tetszik. Két kiút van csak - mértékadó vélemények szerint, sőt azóta már ezek kritikájának a kritikája is megszületett.  Az egyik az elvonulás. Magad. Kettesben. Egy lakásban. A természetben. Külföldre. Satöbbi.  Kommunába. Igen ez részben csábító, de legalábbis hihető. De mindig ott a félsz, ki lesz a másik a kommunában?  Ehhez önfeladás, önfelszámolás, elhatározás kell, ami nem könnyű, de biztosan megéri. A kritika erről ezt mondja: A "történelmi küldetést, hogy megalapozza az igazság helyét a világban", nem teljesíthetik be sem elszigetelt egyének, sem atomizált és manipulált tömegek..."  A kommuna nem manipulált, de mindenképpen atomizált kísérlet. Szerencsés esetben egy emberéletre elég lehet. Akinek nincs ennyi ideje - mert későn ébredt, mert nem hisz abban hogy túl lehet így élni - annak az egyéni megoldások sokasága áll rendelkezésére. Le és kikapcsolni, kiszűrni, hátat fordítani - de azt hiszem ez illúzió. Lu Tong bezárkózott a város fölött épült otthonába ott írta híres, csonkán idézett költeményét, lásd az idézett cikkben, legalul. 

  Az egyéni elvonulás, amit a legtöbben választunk - az elszigeteltségből eredően végül eredménytelen lesz, egymagunkban - cérnaszálak - semmit sem érünk, és végül úgyis elérkeznek pillanatok, amikor hiába kapcsolunk le és ki mindent, állást kell foglalnunk. Nincs menekvés. Persze ez az állásfoglalás is magán fogja viselni minden képességünk és adottságunk. Az állásfoglalás nem feltétlenül közösségi, vagy politikai természetű lesz, tessenek sokkal egyszerűbb dolgokra gondolni. 
 

A másik lehetséges út a művészé, a radikális művész útja, aki saját testével kérdez. Nem sikerből és elismertségből, hanem ismeretlenségből érkezik, kérlelhetetlen és hajthatatlan.
 
A kilencvenes évek elején, alig pár évvel Tienammen után egy kis, a főiskolát éppen elvégzett művészcsoport foglalt el néhány, vendégmunkások által használt nyomorúságos viskót Peking keleti szélén, s azt Peking East Village-nak nevezte el, utalásként az addigra már legendává lett new yorki művésznegyedre. A művész kommuna putrijai egy sor performance és előadás helyszínei lettek, amit a nyugati művészektől eltérően közösen terveztek, hajtottak végre és dokumentáltak. Az akciók nem voltak közvetlenül politikai jellegűek (ez abban az időben életveszélyes volt), mégis sokatmondó hogy végül a rendőrség oszlatta fel a csoportot.  Zhang Huan (az ő művei szerepelnek írásunk gyújtópontjában), Cang Xin, Ma Liuming, Zuoxiao Zuzhou mind szerepeltek a csoport fentebb látható "hozzáadni egy méternyit egy névtelen hegyhez" című utolsó közös előadásán.   Egy másik híressé vált előadáson (lásd a fenti képet) Zhang Huan a putrik közös latrinájában ült, testét halolajjal és mézzel kente be. A rászálló legyekkel borított testét egy helyi lakos örökítette meg, aki végül a hatóságokat is értesítette. A meztelen test, mint művészi eszköz, az aszkézis, a mazochizmus szinte minde alkotáson megjelenik, különös töltést, egyúttal biztosítékot szolgáltatva a művészeti alkotás szabadságának fenntartásához.  A rendszer lényege ugyanis az azonnali alkalmazkodóképesség. A tegnap még névtelen művészt, aki a hatalomnak való kiszolgáltatottságot, egyúttal a születés és tudat dichotómiáját, a tünékenység egyszerűségét mutatja fel, holnap már galériák polcain látjuk viszont drága árucikként, holnapután pedig a hatalom emeli hivatalos sztárrá, hogy kisvártatva, miután betöltötte célját, elhasználtan végleg a szemétdombra kerüljön. (Ez történt ugye Ai Weiveijjel és sok más üstökösként feltűnt alkotókkal).  A test használata, (csakúgy, mint a taichiban és a teában) az aszkézis (ami egy meditációs technika) kizárja ezeknek az áruvá züllését, mindig megmarad egyfajta távolság, ami idővel csak nő és ez jó.  
 
Mindez nem zárja ki a művészek deklarált és kikiáltott állásfoglalását, sőt erősíti a jelenlétet. Zhang Huan azt mondja ezekről a célokról:

"Az akció egyesült ereje, ami képes politikai rezsimek megváltoztatására:
az új, globális kultúrában fellépő  kiszolgáltatottság és hontalanság által jellemzett helyzet; 
a hűség és bizalom állhatatos fenntartása ősi és gyilkos indulatokkal aláásott közösségekben;     
és a cenzúra működése a modern demokráciákban"

Az East Village fiatal, azóta beért művészeinek kritikája nem egy bizonyos kormány, vagy hatalmi intézmény ellen szól, hanem a modern, új módon, kényelemben leigázott embert fogva tartó és manipulálva kihasználó erők ellen. Ilyen értelemben épphogy elfogadható a jelenlegi rezsimek számára, mert egyikük sem veszi magára a sokkal általánosabbnak - egzisztenciálisnak álmodott - kritikát. De ez a művészi kiállás harcban áll mindennel, ami doktrínáival, vagy szövetségeseivel fogyasztóvá és új rabszolgává silányítja a modern embert.  És bizony kérdőjelet kap itt minden nagy, gondolatot helyettesítő ikont, vallást, pótszert hasznosító intézményesült rendszer; katolikus egyház, Buddha és egy csomó tápszerként keringő gondolat és "új archetípus". 

A tea készítés, mint művészet hasonló utakat tör szerte a világban. 
Az egyén és a közösség viszonyának újragondolása és rendezése, a hagyomány tisztelete annak felmutatásával, hogy a hagyomány a történelem folyamán maga is folyamatosan hagyománytörő eszköz volt. Persze a teában sok a visszahúzó, idealizáló, romantikus eszköz, de ezektől meg fog tisztulni. Mielőtt erre rátérnénk, figyeljük meg a mai avantgárd eszközeit, mert maguk is nagyon figyelemreméltóak, sokszor maga az eszköz jelenti az egyébként értelemnélkülinek tetsző alkotást.

A test használata eleve radikális eszköz, rettegéssel vegyes tiszteletre kötelez, amikor a művész éveken át tartó akcióban sanyargatja magát, vagy tényleges fájdalommal járó megpróbáltatással mutat fel valamit. Az East Village szerzőinek elsődleges eszköze a test, ráadásul a Kínában (Keleten) tabunak számító meztelenül közszemlére tett test.  Szelíd színpad csupán, amikor Zhang Huan társai tussal rokonai nevét, különféle közmondásokat és frázisokat írnak arcára, míg estére az teljesen betelik és egyetlen olvashatatlan frázis mögé rejtezik a test. Ezek a frázisok nem csak külső adottságok, hanem fantazmagóriák, amik a személy sajátjai, bőrével összenőttek, bár meghaladni valók, de hogy lennél képes kibújni a korodból és a bőrödből. Minden kortársunk mi magunk is vagyunk. 

A test persze csont és hús, természetes és a szenvedés terepe már önnön létében, de nem úgy, ahogy a tankönyvek tanítják. A test a benne levés kötelessége, adottság, és teher. A tudat ismeri és érzékeli a test határait és a tudja az ellentmondást, ami a leírásra igényt nem tartó, de a leírandó világ kötelessége között feszül. Ez egy sereg kérdés feltevésére ad lehetőséget és az új keleti művészet szokatlan bőséggel fel is teszi ezeket a kérdéseket. Például a Konfuciusz - Kína nagy kérdései installációján, ahol a bölcs öreg egy medencében ül (szakálla, mint kender), óriásira nőtt csecsemőként bárgyún vigyorog. De ez csak akril, acél, meg szénszál, és a frázissá pusztult hagyomány, míg a világ másik felén az én New Yorkom című performanceben húsból készült ruhát ölt magára a művész s úgy kocog, sétál az igencsak eltérő testi identitású modern emberek között. Ott dogmává lett erkölcs, itt erkölcstelen nimbusz, pontosabban az individuum, mint test, maga az erkölcs. 

Még néhány másik nagy erejű performance. Az egyikben maga mellett kilenc vendégmunkást állított egy halastóba, testükön szemléltetve a vízállás (a teljes színpad) változását, a másikon egy amerikai performanszon  a művész egy buddhista oltároknak helyet adó kereten, jégtömbökön fekszik, amit a saját testével próbál elolvasztani, közben a kerethez kötve néhány fajtiszta kutya álldogál tanácstalanul. A természethez képest hangyányi ember erőfeszítése és a hozzá kötött domesztikált természet csalódott, rémült reagálása. 

Az élet, amit élünk.

A test és a vallás tudat projekciója képezi a kérdések legnagyobb körét. 
Ezt két kiállítási mű mutatja be a legérzékletesebben, mindkettő a szerző későbbi kommentárjával kísérve. Az egyik az El Camino végpontján, Santiago de Compostelában játszódott 2001-ben. Zhang Huan egy hatalmas gömb alakú ketrecben áll, kísérői a katedrális falánál sorakoznak fel, végül a gömb, mint inga indul el, aztán világossá válik, hogy ez az inga egy tömjén mellett embert tartalmazó gigászi füstölő. 
 
A művész így beszélt az akcióról és a füstölés szublimációjáról.

"Zarándoklat Santiagóba

Az emberiség kezdetétől fogva mostanáig az élet egyre inkább egy kiúttalan börtönhöz vált hasonlatossá. Állati életet élünk. Életciklusunk ahhoz hasonlatos, ahogy a nagy hal megeszi a kis halat, a kicsi pedig a tőle még kisebb rákokat. Az egymással való kegyetlen ragadozó versenyben egyikünk legyőzi (megeszi) a másikat, vagy mi magunk is gyilkosság áldozatává válunk. Egyetlen megelőző történelmi kor sem volt olyan határozottan állati, mint manapság (a modern kor).

Egész évben teljes erőbedobással dolgozunk, időt sem hagyva arra, hogy a családunkat élvezzük, hogy tisztelettel adózzunk szüleinknek, hogy óvjuk gyerekeinket és feleségeinket, hogy fizikai gyakorlatokat végezzünk és főleg, hogy legyen időnk éjjel aludni. Csak gyorséttermi étel és vitamintablettánk a jussunk. Világunkat, számítógépeket és telefonokat áruló globális cégek uralják. A gyorsan élt élet és az azonnali kommunikáció egyaránt egy rögeszme. Gyűlölök repülni. Félelemmel tölt el, hogy a felhők között ide-oda repdessek. Amikor későn fekszünk le, mellékhatásként a kimerültségtől nem tudunk elaludni.

Ki teremtette ezt a fojtogató rendszert? Miért fertőzött meg ez bennünket ennyire?

Néha van egy álmom, amiben egy sziklákkal dacoló ezer éves teknős vagyok, aki friss füvet legel és harmatot iszik, tiszta levegőt lélegzik, és a természet keltette visszhangot hallgatja a magas hegyek és surranó patakok, daloló madarak között. Élvezem a hosszú lelassult életem nyújtotta nyugalmat és békét.

El kellene merülnöm a füstölő tartóban, hogy a szent füstölővel megtisztítsam magam az emberi lények minden szagától, hogy új testet és új életre szóló lelket nyerjek."

A füstölő jelentősége elsősorban a megtisztulás. 

 "Amikor felajánlunk (cselekvés) egy füstölőt, a lemondás minőségében, annak illatát megtapasztalva, azt az Istenek érzékelik, az érzékszerveken keresztül. Az érzékszervek nem a miénk (egóé), hanem az Átman eszközei...  Az illat érzéklete megmarad az emlékezetben, de a lemondáson keresztül, a tapasztalás lényege az Isteneké lesz. Ez a Lemondás, a Karma Yoga misztériuma."  Bhagavad Gíta

De eszközeiben, szertartásában (ami  a tea édestestvére) mindenütt ott az elillanás, eltűnés, átváltozás, elmúlás. Ezért kezdett több művész az új avantgarde generációból temporális anyagokkal (puskapor, hamu, füstölőpor, füstölő hamuja, tinta a vízben) dolgozni, szobrászkodni, festeni. Ez egyúttal egy radikális piacellenes gesztus - nem a jövőnek (a galéria, mint árucsere intézmény, a múzeum, mint a galériák gyűjtőtábora, elővárosa, mint művészeti árupláza) alkotunk, hanem a pillanatnak. Alkotásaink maguk is a pillanat művei, tönkremehetnek, el kell tűnniük. Ma a művészet legfontosabb feladata - ha szabad így fogalmazni - a változás folyamatos, nagyon erőteljes felmutatása. Csak a temporalitás ad elegendő teret a globálissá vált társadalmi rendszer és életforma kritikájához. A folyamatosan alakuló, idomuló új és új alakot öltő represszív rendszerek és módszerek elhatárolásához attól, ami jó, ami boldogsághoz vezethet, ami lényeges. A forradalmi avatgarde (ami maga is klasszikus toposszá merevedett és áruvá foszlott (Andy Warhol Múzeum!!!) után, ma a nyolcvanas évek ipari és korai elektronikus tendenciáiból kinőtt és aktualizált egzisztenciális egyben ontológiai művészeti forradalmát éljük. Ennek a művészetnek folyamatosan ki kell térnie tárgya elől, mert a modern kommunikáció és média, a hivatalos kultúrpolitika ágyasai - amelyek révén egyáltalán érzékelhető és felfogható a teremtett mű pillanatok alatt megértik a mű kritikáját és következményeit és változatos eszközökkel (sztárrá válás, kiemelés) beépítik és elhasználják. Ez ellen a művészet változatos és szellemes eszközökkel védekezik.   Így bukkan fel a füstölő hamujával festett Utolsó vacsora, a hamuból formázott Jézus, a hamuval festett nosztalgikus képek, meg Cai Guo Qiang sok fantasztikus alkotása. 

Egyszer volt, igaz se volt.